„Kezemben a kis kavicsom,
Elröpít, ha úgy akarom;
Messze, messze röpít engem, 
Bátorságom, ne hagyj cserben!”

Mesebeszéd című színházi nevelési foglalkozásunkat 9 alkalommal, összesen 6 óvodában tartottuk meg hátrányos helyzetű gyerekek számára Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 2023 őszén. Élménybeszámoló.

Az M3-as a hajnali nap sugaraiban; az autó pedig egy szimfonikus mű harmóniáiban fürdik. Száguldunk Borsodbóta, Farkaslyuk, Fulókércs, Ózd, Miskolc, Szalaszend felé. Jó hangulatban, mégis feszült várakozással telik el a cirka 2 óra autóút, míg meg nem érkezünk. Az óvoda takaros, könnyen felismerhető épület. Kint csend, bent azonban a zsizsegés mindent elárul. Rövid egyeztetés, aztán felállítjuk a díszletünket, és átöltözünk. Majd kezdés: bemutatkozunk a kíváncsi tekintetek előtt; néhányan ellentmondást nem tűrően kulcsolják át karjaikkal a térdeinket. Örülnek nekünk. Én bevonulok a szertárba, és felveszem a koronámat. A tornaszobában elkezdődik a foglalkozás. 

Szűnni nem akaró kopogást hallok, amit egyből felismerek; hiába várakozom még mindig az ajtó mögött. A gyerekek el-elejtik varázskavicsaikat, melyeket az imént kaptak a foglalkozás részeként; a Sárikát játszó Gabi kolleganőm pedig türelmesen tanítja tovább a mondókát, mellyel kezdetét veszi az utazás: „Kezemben a kis kavicsom, / Elröpít, ha úgy akarom”. Ovisaink egy része azonban mintha izgatottan várná, hogy tényleg elutazzunk, hogy valóban másszuk meg a hegyet. Valami általunk sosem látott izgatottsággal rohannának ki talán még a világból is. Mégis, valami megteremtődik ott, a tornaszobában; nem tudjuk, pontosan mi, de nagyon igazinak tűnik. 

Roppant nagy ereje van ám annak, amikor 15-20 óvodás gyerek kórusban kiabálja azt az egyszerű szót, hogy „igen”. Hát hogyne segítenének ők Cyprián hercegnek? Jóleső a hangzavar akkor is, amikor egymásnak szurkolnak, hogy mindenki átjusson a mocsáron. Csillogó tekintetek; és lelkes válaszok, mikor az a kérdés, hogyan legyen „jó férj” a kissé szeleburdi, beszédhibás, ám a próbákat bátran kiálló Cyprián herceg a szépséges Stefánia királykisasszony mellett. „Vigyél neki virágot! Vegyél neki ékszereket! Legyél vele kedves! Mondd neki, hogy szereted!” Fizikailag távol élünk ezektől a gyerekektől, most mégis közel kerülünk egymáshoz, és ez nagyon jó érzés! „A kavics a tied, igen, elviheted”. Vissza-visszafordulnak fülig érő vigyorral. Mi indulunk haza, ők pedig ott maradnak; és ebben van valami torokszorító. A feszültségünk azonban a nagyfokú koncentráció és sokféle inger utáni, jóleső fáradtságba csap át, s habár távolodunk a térben a Borsod megyei óvodától, azt hiszem, egy lépéssel már mindig közelebb leszünk hozzá. 

Haragonics Zalán Áron

Megvalósult a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával
www.nka.hu